3

 

 

 

Amikor végzett a takarítással, Kellan még benézett Lothan ajtaján, hogy elköszönjön tőle, azután táskáját vállára vetette, és kilépett az utcára. Már éppen be akarta rúgni a motort, amikor megcsörrent a mobilja.

— Tessék — vette fel. A telefon nem jelezte, ki a hívó fél, de ez Kellan köreiben egészen természetes volt.

— Lenne egy munka kettőnknek — vágott a közepébe Midnight. — Van kedved hozzá?

Kellant máris elkapta a vadászat izgalma.

— Hol és mikor találkozunk?

Midnight megadta a helyet és az időpontot, és Kellan rábólintott. Összecsukta a mobilját, felbőgette a motort, és elszáguldott az éjszakába. A szíve még hevesebben dobogott, mint az előbb, az idézés közben. Varázslat volt ez is — a vadászat mágiája. Végre akadt egy munka, és Kellan alig várta, hogy belevághasson.

A találka helyszíne az Alabástrom Szűz nevű bár volt, a 12.-en, East Mercer területén, nem messze Lothan lakásától. Kellan hallott már róla, de még sosem volt ott. Árnyvadász szemmel nézve még gyerek volt az idő, úgyhogy alig néhányan lézengtek a bárban.

Leparkolta a motorját, és fellépkedett a széles kőlépcsőkön. Egy fiatal tünde nő, szőke hajában rózsaszín csíkokkal, ellenőrizte Kellan hitelkártyáját, és levonta róla a belépti díjat.

Kellan hitelkártyája nem a valódi nevet adta meg, ráadásul huszonegy évesnek tüntette fel a lányt — így azért könnyebb volt boldogulni a seattle-i éjszakában. A tünde ennyivel be is érte; intett Kellannek, hogy bemehet.

A fekete márvánnyal kövezett tágas előcsarnokban minden ajtót gránittartókba ültetett magas növények fogtak közre. Az egyik oldalon ruhatár várta a vendégeket, de Kellan nem vette le a kabátját, hanem azonnal a következő lépcső felé vette az irányt, amely magába a klubba vezetett.

A bejáratnál ott állt a bár névadója: egy nő életnagyságú szobra szikrázó fehér kőből. Úgy állt ott félig hátrafordulva, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne, és megmozdulhatna, miközben kelletlen, szinte önelégült arccal nézte a vendégeket. Testhez simuló bőrruhát, kacér topot és rövid dzsekit viselt, hullámos haja a vállára omlott.

Kellan elgondolkodva pillantott fel a fekete márványtalapzaton álló szoborra. Azt beszélték, hogy az Alabástrom Szűz az első utcai mágusok egyike volt Seattle-ben, még az Ébredés idején. A legenda szerint egy napon túlbecsülte az erejét, és véletlenül kővé változott. A bár tulajdonosa egy árverésen vette a szobrot, majd kiállította a fő helyre — hogy emléknek, figyelmeztetésnek vagy bosszúnak szánta, ki tudja?

Kellan egy pillanatra elmélázott azon, milyen lehet kővé válni, majd évtizedeket a mozdulatlanság csapdájában tölteni. Közelebbről is szemügyre vette a szobrot. Belső látását hívta segítségül, hogy ne a szemével, hanem misztikus érzékeivel lássa.

— Kellan! — szólította valaki, finoman megérintve a karját.

A hang és az érintés egyszerre visszarántotta a lányt a valóságba. Megfordult, és meglátta Midnightot.

— Azt hiszem, nem vettél észre — mosolygott a tünde, mire Kellan önkéntelenül elpirult.

— Igen. Csak… elgondolkodtam.

— Mestermű, igaz?

Kellan még egyszer felpillantott a szoborra.

— Aha.

— Szerinted igaz, amit mondanak? — kérdezte Midnight, miközben mutatta az utat a hátsó asztalok felé.

— Nem tudom, mit gondoljak. Hát te?

— Én inkább nem foglalkozom az ilyesmivel.

Az asztalon egy pohár fehérbor állt, szinte érintetlenül. Midnight beült az asztal mögötti kárpitozott ülésre, Kellan pedig lehuppant a vele szemben álló kovácsoltvas székre. A kérdésre, hogy kér-e valamit, Kellan csak megrázta a fejét. Midnight alig észrevehető fej mozdulatára a csapos halvány biccentéssel válaszolt.

— Halljuk — kezdte Kellan, miközben letette a táskát maga mellé —, mi a helyzet?

Midnight kortyolt egyet a borából, és áthajolt az asztal felett.

— Valaki, aki sokáig vendégeskedett egy bizonyos kiberklinikán, szeretné, ha az összes adata eltűnne onnan. És nem is akármilyen klinikáról beszélünk — folytatta Midnight. — Osztályon felüli kiberklinikáról van szó, ahol bárkinek biztosítják a megfelelő… diszkréciót.

— Ha tényleg ennyire diszkrétek, akkor miért…

Midnight vállat vont.

— Gondolom, az ügyfelünk szeretne biztosra menni.

— Ezek szerint csak annyi a dolgunk, hogy kitöröljünk néhány információt?

— Pontosan.

— Feltételezem, belső munkára lesz szükség.

— Igen. Az adatállomány nincs rácsatlakoztatva a hálózatra, a Mátrixról nem érhető el. Be kell jutnunk, hozzá kell férnünk az adatokhoz, és néhány fájlt le kell törölnünk.

— Könnyűnek tűnik.

Midnight halványan elmosolyodott.

— Én nem nevezném éppen könnyűnek a feladatot, Kellan. Inkább teljesíthetőnek.

— Nem úgy érted, hogy a feladat számodra teljesíthető? — vonta fel a szemöldökét Kellan. — Néked igazán gyerekjáték bejutni egy őrzött épületbe, és kitörölni néhány adatot. Mire kellek én?

— Tudsz varázsolni — mondta egyszerűen Midnight. — Manapság a mágia egyre nagyobb szerepet kap a biztonságtechnikában, márpedig ha értesüléseim helyesek, ez a klinika megengedheti magának a széleskörű mágikus védelmet. Úgyhogy szükségem lesz valakire, aki ért a varázslás tudományához, és biztosítja, hogy ne érjen minket ezen a téren meglepetés. Ez leszel te. Sok mindenhez értek, de a mágiához nem sok közöm van.

Logikusan hangzik, gondolta Kellan. Igaz, ami igaz, az utóbbi időben a tehetősebb vállalatok egyre több figyelmet fordítanak az összetett biztonsági rendszerekre, azaz a mágia és a technika ötvözésére. A cél az, hogy a világi óvintézkedések visszatartsák a felébredteket, miközben a világi technológiákban jártasakat a mágikus eszközök tartják a kapukon kívül. Az utóbbiak közé tartozik Midnight is, aki szinte bármilyen technikai óvintézkedést képes hatástalanítani.

— Ráadásul — folytatta Midnight — elég jó vagy a számítástechnikában: tudod, hogyan kell kezelni az adatokat, és tudsz vigyázni magadra, ha valami baj történik.

— Lehet, hogy jobban járnál egy dekással — jegyezte meg Kellan. Abban igaza volt a tündének, hogy ő mindig jól értett a számítógépekhez, és be is ruházott egy rendes kiberdekkre és szoftverre, amikor Seattle-be érkezett. De Kellan azt is tudta, hogy mindez semmi ahhoz képest, amire egy profi dekás képes — mondjuk Jackie Ozone vagy akármelyik másik ismerős kódtörő.

— Te is mindent tudsz, amire szükségünk lehet.

— Mi a helyzet az ügyfelünkkel?

— Természetesen nem árulja el a nevét.

— Na de ha le kell törölnünk az adatait…

Midnight elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét.

— Ki mondta, hogy az ügyfél saját adatairól van szó?

Kellan halkan felhorkant.

— Mondasz valamit.

Tehát szokás szerint bekötött szemmel hajtják végre a mutatványt. Persze az anonimitás és a letagadhatóság az árnyak világában elsődleges fontosságú. A cégek, a kormányok és a különféle szervezetek szívesen foglalkoztatják az árnyvadászokat, mert őket nehéz lenyomozni, és így a munkaadó biztonságban van abban az esetben is, ha elkapják őket, vagy ha véletlenül úgy döntenek, hogy eladják magukat a konkurenciának. Ebben az esetben valószínűleg Midnight sem tudja, hogy ki a megbízójuk. Az esetek többségében a letagadhatóság többszörösen biztosítva van: a közvetítő lép kapcsolatba a vadásszal, a megbízó többnyire nem kívánja tudni a megbízott kilétét.

— Mennyit fizetnek, és mennyi időnk van? — tért rá a gyakorlatiasabb kérdésekre Kellan. Midnight mondott egy számot, mire a lánynak kiült az arcára a döbbenet. Ennyi nujent még egy vadászat alkalmával sem kapott.

— Ez csak a te részed — tette hozzá a tünde —, már feltéve, hogy érdekel az ügy.

Kellan egy percig sem habozott.

— Mikor kezdünk? — kérdezte mindössze.

— Ezúttal időre megy a játék.

— Akkor jobb lesz, ha máris nekilátunk — összegzett Kellan.

— Kitűnő — mosolygott Midnight. Hirtelen felbukkant egy pincérnő, tálcával a kezében, és letett egy pohár bort Kellan elé az asztalra, miközben Midnight is felemelte a sajátját.

— Öröm a vadászat egy rátermett munkatárssal. Koccintottak és ittak. Közben Midnight vázolta Kellannek a vadászattal kapcsolatos tudnivalókat.

Három nap állt rendelkezésükre, hogy megtervezzék és végrehajtsák az akciót, ha pénzt is akartak látni belőle. Így hát, amint kihörpintették a borukat, felkerekedtek a bárból, és elmentek Kellan lakására, hogy hozzáfogjanak a tervezéshez. Bár a betöréses vadászat alapszabályai adottak voltak, de az, hogy ezeket az adott helyzethez igazítsák, mindig sok munkával járt.

Mire végeztek az adatok áttekintésével és a feladatok kiosztásával, mindketten majd összeestek a fáradtságtól. Midnight már nem is ment haza: elfogadta Kellan ajánlatát, hogy aludjon nála; így másnap reggel korábban kezdhették a munkát. A tünde leheveredett a kanapéra. Kellan az ágyában feküdt, agya újra és újra végigpörgette a másnapi vadászat részleteit, míg végre álomba merült.

Almában homályos folyosókon rohant végig lélekszakadva. A hely ismerős volt, és mégis idegen. A háta mögött egyre erősebb narancsvörös fény világított; ő még gyorsabban rohant, de már érezte, ahogy a hátát megcsapja a forróság. Visszanézett, hogy közeledik-e hozzá, és ekkor puffanva nekifutott egy falnak. A lendülettől a földre esett.

Ekkor meglátta, hogy nem is fal volt az, aminek nekiütközött, hanem egy nagydarab troll. Lothan mérgesen nézett le rá, sötét szeme fölött összevonta borzas fehér szemöldökét.

— Mi elől menekülsz, Kellan? — kérdezte.

— Nem tudom.

— Hát akkor fordulj hátra, és nézd meg!

— Nem… nem megy.

— Miért nem?

— Félek, Lothan.

— A félelem nem tünteti el a dolgokat, Kellan —, válaszolt nyugodt hangon a mágus — a félelem csak létrehozza őket.

— Nem tudom, mi ez…

— Csak akkor tudod meg, ha hátrafordulsz, és megnézed.

Ekkor már erős ragyogás áradt hátulról, élesen megvilágítva Lothan barázdált arcát. Vérvörös izzás ömlött végig a troll rúnákkal hímzett kabátján, és megcsillant a botja végébe foglalt kövön. Kellan érezte, hogy a nyakában viselt amulett átforrósodik. Lassan hátrafordította a fejét.

A szeme sarkában egy pillanatra kirajzolódott egy sötét árny, amelyet ragyogás vett körül. Kellan éles fájdalmat érzett a hátában. Miközben előrebukott, belekapaszkodott Lothan kabátjának szélébe, de a troll csak szomorúan ingatta a fejét. Kellan érezte, hogy a háta meleg és nedves, de már mindent egyre homályosabban látott. Lassan elsötétült előtte a világ.

— Késő — mormolta az öreg troll —, már késő.

— Lothan!

Kellan felriadt. Keze vasmarokkal szorította a gyűrött ágyneműt. Zihálva körülpillantott a sötétben. A redőny résein keresztül halvány csíkokat rajzolt a szobába a hold és a fényreklámok derengése.

— Jól vagy, Kellan? — kérdezte Midnight az ajtóból. Kellan megrezzent: nem hallotta a tündét bejönni, és a sötétségben nem is látta.

— Persze… semmi baj, csak rosszat álmodtam.

— Hallottam, hogy Lothant említetted.

Midnight beljebb lépett, és odaállt az ágy mellé, miközben Kellan felült, maga alá húzva a lábait.

— Ő is szerepelt az álmomban.

— Mindig sejtettem, hogy Lothantól tanulni kész rémálom — szellemeskedett Midnight.

Kellan csak hümmögött.

— Nem erről van szó — mondta. — Csak éppen ott volt. Nem ő volt a főszereplő.

— Lothan biztosan csalódott lenne, ha ezt hallaná — huppant le Midnight az ágy szélére.

Kellan most már jobban ki tudta venni az alakját. Világos trikót és bugyit viselt, amelyek alig ütöttek el a bőre színétől, szeme és haja viszont nevéhez illően sötétlett, mint az éjfél.

— Akarsz róla beszélni? — kérdezte óvatosan Midnight, mire Kellan megrázta a fejét.

— Á, nem. Csak egy álom volt.

— Hát jó. Vadászat előtt mindenki idegesebb — mondta erre a tünde. — Ha mégis meggondolod magad, és beszélnél róla… — Függőben hagyta a mondatot.

— Igazán kösz.

— Nem tesz semmit. — Midnight bátorítóan megpaskolta Kellan karját. — Próbálj elaludni.

A lány visszacsusszant a takaró alá, és sóhajtva lehunyta a szemét. Érezte, ahogy Midnight feláll az ágy széléről. Megnyugtató volt a tudat, hogy van valaki a közelben. Midnightnak igaza van: az izgalom okozza az egészet. Az agya folyton a holnapi vadászaton jár. Kellan lassan megnyugodott, és hamarosan már mélyen aludt. Ezúttal semmit sem álmodott.

Másnap, útban Lothan lakása felé Kellan már megint azon kapta magát, hogy a tegnap eltörölt kör miatt bosszankodik. Eldöntötte ugyanis, hogy megkéri a mágust, hadd végezzen el még egy idéző rítust a műhelyében.

— Még egyet? — csodálkozott Lothan. — Nos, örülök, hogy nem becsülöd le a gyakorlás fontosságát. Szükséged van…

— Megvan minden, ami kell — szakította félbe Kellan. — Köszönöm! — kiáltotta még oda, és már indult is lefelé, az alagsorba.

Miközben belefogott a kör felrajzolásába, rájött, hogy nem is baj, hogy a tegnapi kört eltakarította. Ezúttal ugyanis vízelementált készült megidézni. Előző este Midnighttal arra jutottak, hogy ez fog a leginkább megfelelni a céljaiknak. Persze szívesen idézett volna egy a tegnapinál erősebb légelementált is, de már a vízelementálhoz is annyiba kerültek a hozzávalók, hogy gyakorlatilag egy árva nujenje sem maradt. Ráadásul a művelet egy teljes napot elvitt.

Amikor Kellan órákkal később nagy büszkén felbukkant az alagsorból, hogy elköszönjön Lothantól, a troll mérsékelt érdeklődést mutatott.

— Feltételezem, hogy sikerrel jártál — mondta, fel sem pillantva könyvéből. — Legalábbis nem öntötte el az ár a házat.

 Lapozott egyet. Kellan mást nem is ismert, aki még mindig valóságos, élettelen fából készült könyvet olvasott volna. Hiszen ott volt a zsebszámítógép, vagy akár a műérzet.

— Igen — mondta hanyagul —, egész jól ment.

— Remek.

— Figyelj, Lothan, néhány napig most nem leszek elérhető.

— Értem — pillantott fel a mágus. — Szólj, ha megjöttél, és megbeszéljük a következő órát.

— Oké. Hát akkor minden jót!

Bár Kellan ezúttal lényegesen hosszabb ideig végezte a rítust, mint máskor, Lothan nem kérdezősködött sem erről, sem a lány terveiről. A mágus már akkor az árnyak között dolgozott, amikor Kellan még meg sem született, és régen magáévá tette az alapszabályt: az üzlet az üzlet, a más üzletéhez pedig neki semmi köze. Legalábbis ezt a hozzáállást várta el másoktól. Kellan viszont biztos volt benne, hogy ő maga jobb szeretett megbizonyosodni róla, hogy van-e egy-egy üzlethez köze, vagy nincs. Ami azt illeti, töprengett Kellan már a motorján száguldva, honnan tudta Lothan egyáltalán, hogy éppen vízelementált idézett meg?